12. FEJEZET

Heinn, Doff, és Brutt miután eltüntették a nyomokat maguk mögött, elindultak, hogy megkeressék a hangárt, és elrepülhessenek. Ez azonban nem bizonyult egyszerűnek. Sok folyosón kellet feszülten átfutniuk, hiszen ha meglátja őket bárki, akkor nekik végük. Végül aztán megtalálták a hangárt. A hangár tele volt TIE vadászokkal, TIE bombázókkal, TIE defenderekkel. Ezek viszont csak egy személyesek. Brutt és Heinn ugyan otthagyták volna Doffot, de még hasznos lehetett nekik. Akár túszként is (persze nem birodalmi túszként). És ami az öreg Doffot illeti, ő önzetlen ember volt… de ha ott kell hagyni a fejvadászokat a rombolón, neki az is tökéletes, hiszen nem bujkálhatnak örökké, hiszen már az is csoda, hogy eddig megúszták ennyivel. Viszont nem csak ez volt a baj a TIE gépekkel, hanem az is, hogy ezeknek nincs hiperhajtóművük. Volt viszont a hangárban egy régi Lambda osztályú űrsikló. Ez valószínűleg Threed admirális magángépe lehetett. Mindhárman tudták, hogy ezzel a hajóval mennek; együtt! Nem örültek neki, viszont ez volt a hangárban az egyetlen olyan hajó, amelyik rendelkezik hiperhajtóművel. Körülnéztek, aztán rohantak is a haj felé. A gép természetesen zárva volt. Brutt hátrébb lépett egy lépéssel, maga mögé intette a többieket, aztán elővette lézerpisztolyát, lassan felemelte, és rálőtt a zárra. A lövés azonban nem a zárat találta el, hanem egy centivel mellé ment, így már a hajó páncélját kapta el. A hajó páncéljáról pedig lepattant a lézernyaláb, és egyenesen beleszáguldott az egyik TIE bombázó aljába. A bombázó alja kigyulladt. Leghamarabb Heinn fogta fel, hogy mit jelent ez.

- A rohadt életbe!- mondta halkan, aztán már kezdett is rohanni a hangár legtávolabbi pontjába. Brutt és Doff még nem tudták, mi van, de rohantak Heinn után, de már késő volt. Az égő bombázó hatalmas, kék robbanással semmisült meg. A bombázó azért robbant fel, mert mivel ez egy TIE bombázó volt, az aljában nagy erejű energiabombák voltak. Ezek robbantak fel. A robbanás a földre vágta a három menekülőt, és totálkárossá tett maga körül 3 TIE defendert, és 4 TIE vadászt. A 3 szökevény a földön feküdt ájultan, a hangár pedig égett. Szerencsére a 3-as fokozatú riadó miatt a hangár környékén nem nagyon voltak őrök, akik pedig voltak, azokat a szökevények már rég lerendezték. Kb. 15 percig feküdtek ott a szökevények. Doff ébredt fel elsőnek, és keltette „életre” a fejvadászokat. Sikerült kimenekülniük a hangárból, és felliftezniük egy másik szintre, ahol búvóhelyet tudtak keresni. A hangár azonban még mindig nagy lángokban égett. És a lángok egyre csak terjedtek. Addig terjedtek, amíg el nem érték azt az űrsiklót, amivel a szökevények akarták elhagyni a csillagrombolót. A menekülők azonban tévedtek, mikor azt hitték, hogy ez Threed admirális magángépe, mert ez egy szállítóhajó volt. Méghozzá az a szállítóhajó, amibe a csillagromboló veszélyes hulladékát szokták elszállítani, és kiönteni az űrbe. Nem csoda, hogy a szökevényeknek nem jutott eszükbe ez a lehetőség, hiszen nagyon szokatlan dolog, hogy a veszélyes hulladékot egy Lambda osztályú űrsiklóval szállítják.

Mikor az űrsiklót elérték a lángok, és lassan bejutottak a belsejébe, az űrsikló hatalmasat robbant. A robbanást megérezték még a hajó hídján is. Az éppen ott dolgozó technikusok és tisztek, beleértve Threed admirálist is, aki éppen dülledő mellkassal nézett ki a Vadmacska széles ablakán elestek. A Vadmacska megrázkódott, a robbanás annyira erős volt, hogy kívülről is meglátszódott rajta. A robbanás nem a Lambda miatt volt ekkora, hanem amiatt, hogy a Lambda kisebb robbanása felrobbantotta a hangárban az összes többi vadászgépet. Kb. 20 TIE vadász, 10 defender, és 15 bombázó robbant láncreakcióban egy másodperc alatt.

A Vadmacska kb. 20 fokban előre dőlt.

A parancsnoki hídon még nem állt helyre a rend, mikor a csillagromboló előredőlt. Threed admirális a számítógép-pultokba támaszkodva feltápászkodott. Próbált talpon maradni, de nem tudott rendesen felállni. Dühödten ordítozott.

-  Mi a fene ez?- kérdezte ordítva.

- Nem tudni uram! – válaszolt neki az egyik közelében dolgozó technikus. Threed próbálta nyugodtabbra fogni a figurát- Nem sérült meg a hajóműrendszer?- kérdezte a technikustól.

- Nem uram, a hajtóművek kifogástalan állapotban vannak!- válaszolt gyorsan a technikus, miközben térden egyensúlyozva nyomkodta a számítógépét.

- Akkor mégis miért dőltünk előre?- kérdezte Threed idegesen.

- Azt hiszem, Uram, hogy valahol a hangár körül volt egy nagyobb robbanás, és ez megállított bennünket a hipertérben, ezért dőltünk előre!

- Stabilizálják a hajót!- kiabálta Threed, hogy a hídon mindenki hallja, majd ismét a mellette álló technikushoz fordult.

- Tudjuk folytatni a hipertérbeli utazást?

- Még nem tudom biztosan, Uram, de valószínűleg igen!

Threed egy kicsit megnyugodott. Sóhajtott egyet, és nekidőlt a pultnak. Ekkor egy másik technikus szólalt meg.

- Threed admirális, jelentem; a stabilizálás megkezdődött - ahogy ezt kimondta, már érezni is lehetett, hogy a hatalmas hajó újra közelít a vízszintes felé.

 Amikor a hajó teljesen helyre állt, Threed újabb parancsokat kezdett „szórni” a legénység felé. Magához is hívta az egyik parancsnokot.

- Parancsnok, derítse ki, hogy pontosan mitől történt ez!- szólt a tisztnek.

- Már tudjuk, Uram: egyelőre ismeretlen okokból a 2-es hangárban kigyulladt majd felrobbant a veszélyes hulladékot szállító Lambda űrsikló, és a robbanás ereje felrobbantotta a hangárban a TIE gépet.

Threed arca elsötétült a hír hallatára. Aztán olyan arccal nézett szerencsétlen parancsnokra, mintha az ő hibája lenne, hogy a hangárban robbanás volt, de egyelőre nem szólt.

- Sajnálattal közlöm, Uram, hogy odavesztek az új Defenderek is- mondta a parancsnok. Threed egy percig még nem szólt semmit. A parancsnok már szívesen otthagyta volna Threedet, de tudta, hogy még mondani fog pár dolgot, és sejtette, hogy ezek nem lesznek számára kellemesek, de csalódott. Threed hirtelen átváltozott dühösből sajnálkozóvá. Mióta Vader Nagyúr admirálissá léptette elő, akkor is dühösen szólt, ha teljesen nyugodt volt. Most meg ordít az arcáról a sajnálkozás.

- Nagy kár a defenderekért!- kezdte- azok a gyönyörű gépek még nem is voltak bevetésen. A legújabb extrákkal voltak felszerelve… én magam is ki akartam őket próbálni… ó, te a fenébe is, mit fogok én ezért kapni Vader Nagyúrtól… belegondolni is szörnyű… talán elveszi az admirálisi címemet!- eddig tartott a sajnálkozás, ismét előjött a szigorú, ideges Threed admirális. Mint a felbőszült rancor…

- Mondja, parancsnokom, lehet tudni miért is gyulladt ki az az űrsikló?- kérdezte Threed.

- Még nem tudjuk, Uram, de már 10 droid vizsgálja a roncs megmaradt darabjait. Arra gyanakszunk, hogy bizonyos veszélyes hulladékok rossz zárolás miatt érintkezhettek, de ez egyelőre csak feltételezés.

- A biztonsági kamerák felvételein látszik valami?- kérdezte Threed reménykedve (persze komor, dühös hangnemben), hiszen ő sem hitte, hogy a kamerák egyáltalán megmaradtak egy olyan erejű robbanásban, ami megingatta a Vadmacskát.

- Sajnos egy kamera sem maradt meg, Uram, a robbanás mindet teljesen megsemmisítette- válaszolt a tiszt. Threed ekkor a tiszt fölé hajolt egy kicsivel, s a mutatóujját a mellkasának szegezve, fenyegetően folytatta a „beszédét”.

- Keresse meg azt a személyt, aki a robbanásért bármilyen szálon felel, nem érdekel ki az! Ha nem találja meg, mielőtt elérünk Abregado-Reára, maga lesz az eset hivatalos felelőse! Így a büntetést is Ön kapja, megértette?

A parancsnok nyelt egy nagyot, aztán fojtott hangon válaszolt.

- Megértettem, Uram!- s már indult is a parancsnoki híd kijárata felé. Threed még nézte, hogy az ijedt parancsnok elhagyja a parancsnoki hidat, aztán megfordult, háta mögött összekulcsolta a kezeit, és kihúzta magát, úgy adta ki a további utasításait a legénység felé.

- Mikor tudunk újra fénysebességre ugrani? – kérdezte egy technikustól – minél hamarabb oda kell érnünk Abregado-Reára! Már így is késésben vagyunk!

- Még 3 perc, és fénysebességre ugrunk, Uram!- válaszolt a technikus. Ez hamarosan meg is történt. A kicsit sérült Vadmacska csillagromboló hajtóművei erősen izzani kezdet, majd a hatalmas romboló eltűnt az űr végtelenében.

Mikor a mester felkelt, még nem kelt fel teljesen a nap. Meglepett volt egy kicsit, hogy az egész éjszakát folyamatosan át tudta aludni. Felült, majd kimászott a tegnap este összetákolt kis kunyhóból, és felállt. Nyújtózott egyet, összeszedte magát, aztán már indult is tovább. Indult, de nem tudta merre megy, sőt, azt sem, hogy merre akar menni. Céltalanul járta a hegyoldal erdőit. Úgy délelőtt 11 óra körül elért egy kb. 100 méter magas sziklabarlanghoz. Kívülről nem látott semmit a barlangban, csak sötétséget. Kiterjesztette jedi érzékeit, és életet érzett a barlangban. Abban ugyan nem volt biztos, hogy emberek, de abban igen, hogy értelmes lények. Teli torokból kiabált be a barlangba, de nem válaszolt senki. Leakasztotta a fénykardját az övéről, aktiválta, majd lassan elindult a barlang belseje felé. A fénykard éppen elég fényt adott ahhoz, hogy biztosan tudjon lépkedni. A mestert idegesítette egy kicsit, hogy nem tudja, hogy ahol most jár, ott milyen széles, és milyen magas a barlang. Aztán egyszer megállt, és hátranézett. Akkor látta csak, hogy már annyit jött, hogy maga mögött sem lát már fényt. Egyedül volt a sötétségben, csak a fénykardja zöld fénye világított. Egy átlagember már valószínűleg visszafordult volna, de jedi mesterünknek ez meg sem fordult a fejében. Viszonylag lassan ugyan, de határozottan ment előre. Míg kb. 15 percnyi haladás után egy hatalmas fémkapuba ütközött. Megnézte az anyagát: dúracél. Ez nagyon meglepte, hiszen dúracélt többnyire biztonsági páncélajtóknál szoktak használni. Fénykardjával próbált keresni egy zárat, de nem talált. Tehát ez a hatalmas dúracél fal egy biztonsági ajtó, vagy egy hangárkapu!- gondolkodott a mester-ha pedig hangárkapu, akkor bejutok és elrepülök erről a helyről, csak legyen bent hajó- elkezdett hát erősen kopogtatni a kapun, de nem kapott választ. Kiabált is, de azzal sem ment semmire. Aztán, bár nem akart kárt tenni semmiben, mégis ez tűnt az egyetlen megoldásnak, fogta a fénykardját, és beledöfte a kapuba. Vágott magának egy kört, de a kivágott rész nem esett ki, ezért az Erő segítségével egy hatalmasat lökött rajta. Ekkor a kb. 1 méter átmérőjű, 70 centi vastagságú dúracél darab berepült a benti helységbe. A mester hallotta, hogy az acéldarab szétzúz valamilyen fémtárgyat, aztán nagy robajjal egy kis forgás után a földre esik.

Bentről nem szűrődött ki semmiféle fény. A mester ezt is elég furcsának találta, de nem törődött vele, beugrott a lyukon. Amikor azonban beugrott, nem ért földet a lába. Zuhant. A fal mögött tehát biztos, hogy nem hangár volt. Aztán zuhanás közben sikerült megkapaszkodnia valamiben; a mester vezetéknek gondolta. Mivel a fénykardja ugrás közben is a mester kezében volt, kiesett a kezéből, aktiválva. A mester nézett a fénykardja után. Egy ideig még látta a zöld penge fényét, de aztán eltűnt. A mester hallotta, hogy fénykardja kb. 20 másodperc múlva nagy visszhanggal koppan. Jedi mesterünk el sem hitte, hogy ilyen mély ez a verem. Egy kis küszködés után sikerült felmásznia. Nem tudta, mit kezdjen. Azon gondolkozott, hogy az általa kivágott acéldarab miért nem zuhant. Sikerült megtalálnia a választ: olyan erővel lökte be a kivágott darabot, hogy az átrepült a másik oldalra, ahol valamiféle fém tárgyat agyonnyomva megállt. A mester már kb. 15 perce ülhetett a verem peremén, amikor a mélyből hangokat hallott. A hangok egy motoréra hasonlítottak. A mester izgatottan felállt. Éppen volt annyi hely, hogy meg tudjon állni biztosan, bár még így is olyan szűk, volt, hogy egy átlagember leszédült volna, a mester viszont csak a hangokkal foglalkozott. A „motor” közeledett. Nemsokára már reflektorfényeket is látott. Aztán már kivehetővé vált egy hajó formája. A hajó felért a mesterhez. Olyasmi formájú volt, mint egy régi köztársasági klón csapatszállító, de a mester nem látott rajta fegyvereket. A hajó közepe mindkét oldalról nyitott volt. A középső térben egy különös lény állt, maga mellett sötét ruhába öltözött kísérőkkel. A „lénynek”és kísérőinek csak a sziluettje látszott. A mester óvatosan fellépett a hajóra. Szemben állt a „lénnyel”, akin ekkor már látszott, hogy ember, csak a régi köztársaság szenátorai által hordott ruhája miatt tűnt úgy, mintha valamiféle más fajból származó lény lett volna. Az ember magas volt; úgy kb. 2 méter. A kísérőiből még mindig nem látszott semmi. Az egész testüket fekete ruha borította; az arcukat is. A magas ember megszólalt, a mester meglepetésére a galaktikus köznyelvet használta.

- Ki vagy, idegen, és hogy kerültél ide?- kérdezte kissé rekedt hangon.

- A nevem Redd Thoran, szabad tudnom a te nevedet?

- Olan Th’aah. Most pedig meséld el nekem, hogyan kerültél ide- Olan Th’aah úgy mondta ezt, mintha felelősségre akarná vonni a mestert.

Redd elmesélte neki a történetét, minden olyan dolgot kihagyott, amiből Olan megtudhatta volna, hogy ő valójában jedi mester. A mester maga sem tudta, miért, de titkolni akarta Olan előtt valódi kilétét, de a nevét azért megmondta…

Miközben Redd mesélte a történetét, Olan intett a pilótának, és mondott is neki valamit egy olyan nyelven, ami egy kicsit ismerősen hangzott Reddnek, de nem jutott eszébe, hogy melyik is lehet az.

Nem mentek túl gyorsan, agy az út beletelt pár percbe, de mire leértek, Redd pont befejezte a történetét.

A hajó lassan megállt. Ekkor Olan magához intette a jobb oldalán álló kísérőjét, aki elment egy hátsó helyiségbe a hajón. Olan ez alatt nem szólt semmit, ahogy Redd sem. A kísérő már jött is vissza… Redd még mindig bekapcsolva lévő fénykardjával a kezében. Redd hirtelen egy kicsit izgatott lett. Már akart szólni, de látta Olan arcán, hogy előbb ő kíván beszélni. A kísérő átadta a fénykardot Olannak. Olan pedig Reddhez fordult.

- Redd, nem tudja véletlenül, hogy mi ez?- kérdezte megint csak egy olyan hangnemben, ami kínos helyzetbe hozta a mestert. Redd nyelt egyet, aztán beszélt:

- Ez az enyém- jött a kurta válasz. Olant látszólag ez nem nagyon érdekelte.

- Nem az érdekel, hogy kié, hanem az, hogy pontosan mi ez!- mondta kicsit mérgesen a magas férfi.

- Ez egy fénykard. Bár nem hiszem, hogy ez sokat mond magának- válaszolt a jedi mester.

- Fénykard? És pontosan milyen célt szolgál ez? És miért vágta le a zöld része az egyik rabszolgám kezét, amikor meg akarta fogni?- válaszoljon, Redd!

- Azért vágta le a rabszolgája kezét, mert a rabszolga ostoba volt, és megfogta!- válaszolt Redd szintén egy kicsit keményebben. Nem volt neki szimpatikus ez az Olan Th’aah.

- Kielégítő választ várok!- közölte hideg dühvel Olan.

- Hát legyen - mondta Redd – ez egy fegyver. Egy kard. Ki és be lehet kapcsolni azt a zöld pengét, ami levágta a rabszolgád kezét!- Redd rájött valamire; valószínűleg ez az ember itt a fejes, és ha még ő sem tudja, mi az a fénykard, akkor nagyon meg fog rémülni. Így pedig talán ki tud szedni belőle egy hajót, amivel elrepülhet… Redd elhessegette ezeket a gondolatokat, ezek nem illenek egy jedihez!- Ez a penge mindent átvág! Méghozzá azonnal!- mondta.

Olan arca elsötétült.

- Nem hiszek neked, te hazudsz! Nincs olyan penge, ami mindent átvág!

- Ha ideadod nekem a fénykardomat, akkor megmutatom neked az erejét- mondta egy kicsit olyan hangnemben, mintha csábítani akarná Olant.

Olan vonakodva ugyan, de odaadta Reddnek a fénykardot. Redd kikapcsolta.

- Rakj elém pár dogot, és egy suhintással kettévágom neked!

- Hát rendben, ha ennyire biztos vagy a dolgodban, de figyelmeztetlek, ne próbálj átverni! Ha megpróbálsz átverni, szörnyű halál vár rád!

- Nem verlek át, hidd el!

Nem is vacakoltak tovább, kiszálltak a hajóból. Ahogy kiléptek, Redd alig hitt a szemének. Egy kis hangár-féle helyiségben voltak. Elég gyenge reflektorok világították be a helységet, de arra elégnek bizonyultak, hogy bevilágítsák a helységet. A fal, a padló, és a plafon is kőből volt. Mindenhol olyan emberek dolgoztak, mint amilyenek kísérték Olant az úton. Senkinek nem látszott semmije. Még a kezükön is fekete kesztyű volt. Természetesen az arcuk is el volta takarva, de nem csak egy fátyollal. Semmit nem lehetett látni belőlük, még a szemükből, szájukból sem. A kis hangárban csak egy nagy kapu volt, az egy folyosóra nyílt. Mindenhol ilyen fekete ruhás emberek járkáltak, s amikor meglátták Olant, mindig meghajoltak, és mormogtak egy halk szót valami furcsa nyelven. Olan elvezette Redd-et sok kis ajtó mellett, és pár ajtó mögül néha hangokat is lehetett hallani, de nagyon halkan. Redd egyszer az egyik ajtónál egy erős, mélyről jövő ordítást hallott. Kicsit meglepődött, de látta, hogy az előtte menő Olan nem foglalkozik a hangokkal, nem kérdezett rá. Végül egy kis terembe értek. Valamiféle szeméttelep lehetett ez, mert sok fémhulladék volt odabent. Olan intett a mögöttük jövő 4 kísérőnek, azok pedig szó nélkül elkezdtek nagy, nehéz tárgyakat előbányászni a fémkupacokból. Néhány percen belül már Redd előtt volt 5 tárgy, amit arra jelöltek, ki, hogy egy vágással vágja ketté fénykardjával. Az első egy régi Gonk droid volt: a fénykard könnyedén kettéhasította. Olan egy kicsit már ezen is elcsodálkozott, de nem szólt. A második tárgy egy vadászgép hajtóműháza volt. A fénykard ezt is könnyedén kettécsapta. Olan arca azonban teljesen nyugodtnak látszott. Aztán jött a harmadik tárgy: egy hatalmas, fekete kő. Redd kardja persze simán átvitte. Olan pedig kicsit nyugtalanabb lett. Érkezett a negyedik: egy aktivált személy pajzsgenerátor. Olan biztos volt benne, hogy a pajzsot nem viszi át a fénykard, de csalódott; a kard úgy vitte, mint a vajat. Olan ideges volt. Magához hívta az egyik szolgáját, és egy kis kupaktanácsot tartott velük. Ez a kis kupaktanács kb. 5 percig tartott, aztán Olan Redd felé fordult, a két szolga pedig kifutott a teremből, de vissza is fordult az egyik, és hangosan, érthetően kérdezett Olantól. Redd megértette végre a nyelvet, amit használtak: porchi volt az. Most már értette minden szavukat.

- Nagyuram, melyik rabot hozzuk?- kérdezte a szolga

- a twi’lek-et!- mondta.

Redd először nem nagyon érette, hogy miről van szó, de nem is nagyon gondolkodhatott rajta, mert Olan szólt hozzá.

- Nos, Redd, biztos vagyok benne, hogy az utolsó anyagot nem vágja át, de még csak fel sem sérti! – mondta Olan egészen magabiztosan. Redd elmosolyodott. Nem hitt Olannak.

- Hát, azért ne vegyél rá mérget, barátom!

- Nem, Redd, kedves „barátom, ezt nem fogod átvágni!- mondta Olan kissé agresszívan.

A vitatkozás még sokáig folytatódott volna, de ekkor bejöttek az ajtón a szolgák, maguk között ráncigálva egy fiatal, rongyos ruhájú twi’lek nőt. A nő láthatóan nem nagyon akarta, hogy a szolgák magukkal hurcolják, de mikor meglátta Redd-et, felcsillant a remény a szemében. A szolgák Redd elé vezették az összekötözött kezű, rongyos, huszonéves twi’lek-et. Olan ekkor mosolyogva közelebb lépett Reddhez. Redd pedig irtózattal az arcán Olanra nézett.

- Ezt nem kérheted- kezdte – nem kérheted tőlem, hogy megöljek egy ártatlan nőt csupán azért, hogy bebizonyítsam a fénykard erejét!

A lánynak láthatóan tetszett, amit a számára ismeretlen férfi mond. El is mosolyodott, és mondott is egy halk „köszönöm-öt”, de amint kimondta, az egyik szolga megrántotta a láncait. A lány nem szólt többet. Olan gonosz arcán pedig széles vigyor ült.

- Vesztettél, jedi! – mondta fennhangon. Redd meglepődött, hogy Olan jedinek nevezi őt, hiszen ő egy szót sem szólt neki ilyesmiről.

Aztán Olan arca komolyabbra fordult.

- Elfogni! – kiáltott a két szolgára. A szolgák hirtelen egy-egy fényes kardot rántottak elő köpenyük alól. Reddnél viszont ott volt a fénykardja. A szolgák a lányt otthagyva, ész nélkül rontottak rá a jedire, Redd azonban két gyors mozdulattal ártalmatlanná tett őket. A két szolga kéz nélkül rogyott a földre. Redd lefele tartotta a fénykardját, és lassan Olan felé fordult.

- Na, ezt akartad, barátom, már legalább felfogtad a fénykard erejét? Hiszel nekem végre? – kérdezte Redd. Érezte Olanban a félelmét. Jedi volt, tehát vigyáznia kellet az ilyesmi dolgokkal, de tapasztalt jedi mester volt, és tudta, hol vannak azok a határok, amiket be kell tartania.

- Jöjjön ide, Olan!- szólt szigorú hangnemben a nála fejjel magasabb férfire.

Olan ekkor előrántott egy lézerpisztolyt a ruhája alól, és egészen elképesztő gyorsasággal sütötte el.

Redd azonban gyorsabb volt, és fénykardjával elhárította Olan lövését. Olan arcára kiült a rémület. Nem akarta elhinni, hogy Reddnek ilyen reflexei vannak, és hogy a fénykardról lepattant a lézernyaláb.

- Adja ide azt a pisztolyt, Olan. – mondta kicsit szelídebben Redd. Olan most már tényleg reménytelen helyzetben volt. A folyosók ugyan tele voltak a szolgáival, de nem mert segítségért kiáltani, mert félt, hogy Redd megöli őt a hihetetlen erejű fénykardjával, ezért inkább odadobta Reddnek a pisztolyt, aztán lassan odament a jedihez.

- Rendben, barátom, halljam, van e nálad bilincs?

- Nálam nincs, a rabszolgáimnál viszont van egy rendkívül erős bilincs. Az övükön van, vedd le.

- Te veszed le-jelentette ki Redd. Olan pedig szó nélkül engedelmeskedett. Miközben Olan levette a halott szolgák övéről a bilincset, Redd odalépett a megbilincselt twi’lek lányhoz. A lány lágy hangon, kedvesen szólt hozzá:

- Te jedi lovag, vagy, igaz?

- Igen, az vagyok. Te ki vagy, és hogy kerülsz ide?

- A nevem Shila Tridd, és ennek a szemét szadista Olannak vagyok a rabszolgája. 10 napja tart itt. Alig ad nekem enni.

- Kiviszlek innen! Szerzünk egy hajót Olantól, és elrepülünk innen. Sok mindenre vagyok kíváncsi, de most nem érünk rá beszélgetni- mondta a lánynak, aztán a háta mögé állt, és a fénykardja pengéjét a lény bilincséhez érintette csak finoman, nehogy kárt tegyen a lányban. A bilincs, ahogy hozzáért a kard fénylő, zöld pengéjéhez, azonnal szétesett. A lány simogatta egy kicsit az elszorított kézfejeit, aztán nyújtózott egyet.

- Megvannak a bilincsek- jelentette Olan.

- Rendben, Olan, most pedig elmondod szépen, hogy mi folyik ezen a helyen, és hogy hány rabszolgát tartasz még- mondta Redd.

Redd biztos volt benne, hogy Olan hazudni fog, ezért a jedi Olan arcába tolta a fénykardját. Olan gyenge fényhez szokott szemét bántotta a fénykard erős zöld fénye, mikor ilyen közel volt a szemeihez. Ez már megijesztette Olant, de Redd biztosra akart menni.

- Mikor vallasz nekem, „barátom”, ne felejtsd el, hogy jedi mester vagyok, érzem, ha hazudsz! Meg se próbálj megvezetni!- Fenyegetőzött Redd. Ez nem volt ugyan jedihez illő dolog, de a helyzet megkívánta, és még nem volt nagy bűn fenyegetőzni.

- Nem fogok hazudni…- ígérte kétségbe esetten Olan.

- Hát akkor kezdheted is az „igazmondást”! Hány rabszolgát tartasz még itt?

- A twi’lek-en kívül csak hármat. Három férfit.

- És miért tartod őket? Kínzod őket, vagy mit művelsz velük?

- Kényszerűen ugyan, de egy kiképzésen mennek át- mondta Olan. Ekkor viszont Shila közbeszólt:

- Hazudik! Oda akart dobni minket a rancorjainak, hogy jót mulasson a halálunkon!- mondta dühösen a twi’lek lány. Redd hitt neki.

- Azt mondtad, nem hazudsz!- s Redd, hogy nyomatékosítsa a mondanivalóját, az Erő segítségével kb. 3 méter magasra emelte Olant. A magas férfi arcáról ordított, hogy nagyon fél. Redd nem használhatott volna ilyen eszközöket, ezért le is tette Olant.

- Mégis mikor leszel hajlandó igazat mondani? Ahányszor hazudsz, annyiszor durvábban foglak kényszeríteni!- Redd persze hazudott; soha nem tett volna ilyesmit. Ezt már szigorúan tiltja a Jedi Kódex, de Olannál már a fenyegetés is megtette a hatását.

- Rendben, rendben, csak nem bánts! A twi’Lek igazat mond.

- Hol vannak azok a rabszolgák? – kérdezte Redd.

- Cellákban a rancor ketrecek mellett.

- Hány rancorod van?

- 3.

- És van hajód, amivel elhagyhatom a bolygót?

- Természetesen van.

- És elfér rajta biztonságosan 3 rancor?

- Talán 1 elfér…

- Akkor egyet elviszünk a Dathomirra, a többiért meg majd küldök hajókat. Most pedig vezess minket a rabszolgákhoz!- mondta Redd. Olan felállt, és már indultak is ki a teremből. Shila is követte őket: Redd mellett sétált. Még megköszönte neki egy párszor, hogy felszabadította.

- Redd!- szólt a lány- nem kaphatnám meg Olan pisztolyát?

- De persze - válaszolt Redd, s azzal odadobta a lánynak Olan lézerpisztolyát. Shila nézegette, emelgette a pisztolyt, aztán leeresztette, és ment a többiek után. Ahogy a folyosókon sétáltak, a velük szembe jövő fekete ruhás szolgák nagy része észrevette, hogy Olan valójában fogoly, és előrántották acélkardjaikat. Redd felszólította őket (porchi nyelven, hogy biztosan megértsék), hogy ha megtámadják őket, nem riadnak vissza az öléstől. A szolgákra azonban nem hatott semmilyen szó, így hát minden szolgát meg kellett ölniük, akikkel csak találkoztak. Olan természetesen nem tehetett semmit. A szolgák megölésének nagy részét Shila intézte, Redd azokat vágta le, akik közel jutottak, de a szolgák 70 százalékát még mielőtt támadhattak volna, Shila lelőtte. Redd hátrafordult.

- Jól bánsz a pisztollyal, Shila! –mondta dicsérően Redd – eredetileg mivel foglalkozol?

- Kutató vagyok. Egy stábot hoztam magammal ide, hogy vegyék fel a „Waylandi expedíciómat”. Olan elfogta a stábot is velem együtt. Mindenünket elkobozták, még a ruháinkat is, és ránk adták ezeket a rongyokat… a rancor úgyse nézi, van e öltönyünk…- mondta Shila – Álljunk meg, Redd.

- Miért? Vigyáznunk kell, vannak lézerfegyvereik is, és hamarosan hozzák őket.

- Miből gondolod, hogy hozzák őket?

- Mert egyre kevesebb szolgával találkozunk. Rájöttek, hogy a kardjaikkal nem mennek semmire- mondta a lány, de a hangjában nem volt semmi félelem, sőt, Redd úgy vette ki, hogy élvezi a kalandot. Ekkor Olan is közbeszólt:

- Meg fogtok halni! Rengeteg fegyveres szolgám van még!- mondta kárörvendően Olan.

- Ne feledd, én jedi vagyok, soha nem halok meg!

- Az lehetetlen!- kiáltott Olan.

- Nem, nem lehetetlen! Egy kis tanulással elérhetem, hogy a lelkem soha ne haljon meg. A teste mindenkinek elpusztul, de a lélek képes fennmaradni az után is, hogy egyesültem az Erővel.

- Áh, hülyeség! Ha csak a „lelked” marad meg, az nem ér semmit.

- Hallottam valakiről, aki képes elpusztítani egy élő személyt úgy, hogy több ezer éve halott! Porrá égeti az illetőt, és akár képes beköltözni egy helyre, és félelmet, rettegést tud hozni a helyre!- mondta Redd úgy, mintha ezt ő is megtenné. Természetesen Redd nagyon, nagyon távol állt ettől. Az ilyesmi sith dolog, és egy ma élő jedinek sem lenne hozzá elég az ereje. Ez már egy olyan hatalom, amiről a jedik, sőt, még a legtöbb sith is csak álmodhatna. Erre eddig csak Exar Kun volt képes. Mindenesetre arra tökéletes volt ez a kis mesélés, hogy eloszlassa Olan kétségeit a jedik erejéről.

- Nem érdekel! Akkor is meg fogtok halni!- ahogy ezt kimondta, a folyosó végén már jött is 20 szolga. 5-nél lézerkarabély volt, 10-nél kard, a többi pedig két állványos lézerágyút cipelt. Shila elkezdett tüzelni, ahogy a szolgák is, de csak óvatosan, nehogy eltalálják Olant. Redd eközben a kőfolyosó egyik oldalán lévő kis ajtónál guggolt, és fénykardjával kivágta az alacsony, rácsos ajtót. Bement, és kihozta a 3 rabot. Shila a falhoz szorította magát, úgy tüzelt. Sokan voltak a szolgák, Redd pedig még nem ért vissza. És ami a leg aggasztóbb volt a twi’lek lány számára, hogy a 10 kardos elkezdett fellé rohanni. Már csak 5-10 méter választotta el a kardos szolgáktól, amikor Redd kiért a cellából, mögötte a 3 rabbal. Ahogy Redd kilépett, már ment is neki a kardosoknak. Az elsőt egy gyors mozdulattal leszúrta. Közben a foglyok is kiértek. Az első rabot, aki kilépett, eltalált a lábán egy lézer. Shila látta ezt, és dühében elkezdett esetlenül lövöldözni a szolgák felé. 3 fegyverest le is szedett. Eközben Redd lecsapta a második kardos szolga mindkét karját. A maradék 8 azonban félkörösen bezárták, és lassan közelítettek felé csapásra kész karddal. Redd leeresztette, majd kikapcsolta fénykardját. Aztán mindkét kezét kicsit felemelte. A 8 kardos szolga a levegőbe emelkedett. Egészen az egyenetlen kőplafonig emelkedtek. Redd kezei már egészen magasan voltak, mikor hirtelen lerántotta őket. A szolgák olyan erővel csapódtak a kemény kőpadlóra, hogy mind meghaltak. Shila egy kicsit beszüntette a tüzet, és Reddhez fordult:

- Hű, ez szép volt!- mondta elismerően.

- Kösz. Nem volt kedvem fénykarddal lemészárolni őket egyenként- válaszolt Redd.

- Megértelek…

- A karddal tudsz bánni?- kérdezte Redd.

- Hát, ha muszáj, akkor elboldogulok vele- válaszolt Shila vigyorogva. Redd pedig odadobott neki két kardot. Shila elkapta őket.

- Öö, Redd, nem szednéd le az egyik szolga övét, ezen a rongyon nem tudom hova rakni a kardokat- kérte a lány. Redd pedig lecsatolta az egyik halott szolgáról az övét, és odadobta a lánynak.  Shila letette a pisztolyt, és elkezdte felcsatolni magára az övet. Shilára derekára elég nagy volt az öv, bár a szolgák sem voltak kövérek… Redd látta ezt, és a lány elé állt a pisztollyal.

- Fedezlek, amíg felveszed az övet- s Redd már lőtte is a szolgákat. 3-at sikerült lelőnie. Aztán, mikor Shila kész volt, Redd átadta neki a pisztolyt. Idő közben azonban a maradék szolgák összeszerelték az állványos lézerágyúkat, Redd és Shila viszont ezt nem látta.  A sérült rab szólt nekik, de hangja halotti hörgésbe fulladt. Az egyik ágyút ugyanis már beüzemelték, és lelőtték vele a rabokat. Redd észrevette ezt, és elkezdett rohanni egyenesen szembe a lézerágyúval. Az ágyú természetesen tüzet nyitott, Redd viszont a fénykardjával védte a lövéseket, sőt, képes volt irányítani is őket. A lézerek, amiket a már működőképes ágyú Reddre lőtt, a jedi mester fénykardjáról egyenesen a másik lézerágyú kezelőit ölte meg. Ekkor Redd már elég közel volt a magmaradt ágyúhoz, így hát felugrott a levegőbe, és mikor leérkezett, lendületből kettévágta az ágyút. Az pedig robbant egy kicsit. Reddet és az ágyú kezelőjét is hátravetette a robbanás. Redd felállt, a szolgának viszont eltörhetett a lába. Redd odasétált a szolgához. Fénykardja le volt eresztve. A szolga viszont még mindig nem akarta feladni; előrántotta a kardját, de mielőtt megtámadhatta volna a jedit, az csapott le előbb a fénykardjával. A szolga meghalt. Redd visszafutott Olanhoz és Shilához, hogy megvizsgálja a 3 lelőtt rabot. Olan képe bosszús volt. Nem tudta elhinni, hogy a legjobb emberei is vereséget szenvedtek 1 jedivel és egy lánnyal szemben. Nagyon dühös volt, de nem szólt semmit, mert attól tartott, hogy Redd esetleg újabb jedi erőket mutat be neki…

Redd visszaért, és megnézett minden rabot.

- Mind halott…- mondta halkan. Shila sóhajtott egyet.

- El kell temetni őket valahol. Egy másik bolygón; a Bespinen – mondta gyászosan Shila.

- Miért éppen a Bespinen? – kérdezte Redd.

- Bespiniek voltak mindannyian. Haza kell őket vinnünk a családjukhoz.

- Megtesszük. Bár a Bespinig át kell utaznunk a galaxisnak több mint a felét.

- És velem mi lesz? Ugye nem akartok megölni?- kérdezte kétségbe esetten Olan.

- Nem tudom. De nem is fontos – válaszolt keményen Redd – most elvezetsz minket a hangárhoz.

- Rendben – egyezett bele Olan, bár ő is jól tudta, hogy nincs abban a helyzetben, hogy ellenkezzen.

Redd azonban, mielőtt elindultak volna, visszament a kis terembe, ahol a fénykard-próbák elé állította őt Olan, és hozott onnan egy hordágyat, amire ráfektethették a halottakat.

- Shila, segítenél egy kicsit?- kérte a lányt Redd

- Persze - felelte Shila, és már emelte is fel az egyik halott rabot. Redd beállította a hordágy lebegő magasságát, és már indultak is. A hordágy felemelkedett kb. 120 cm magasra, és lassan megindult előre. Olan ment legelöl, mögötte egymás Redd, aztán Shila, aki a hordágyra vigyázott. Út közben találkoztak még néhány szolgával, akik megtámadták őket, de ezeket Redd könnyedén elintézte. Aztán elértek a hangárhoz. Nem volt túl nagy ahhoz képest, hogy hangár volt.

A hangárban állt egy kis űrkomp, egy Lambda osztályú elég rossz állapotban lévő sikló, és egy nagy szállítóhajó. Egyik hajó sem volt túl jó állapotban.

- Nem hiszem, hogy csak ennyi hajód van!- förmedt rá Redd Olanra.

Olan hallgatott egy pár másodpercig, aztán vonakodva megszólalt.

- Van egy magángépem. Itt van emellett a hangár mellett egy külön dokkban- mondta. A hangján érezni lehetett, hogy nem nagyon rajong az ötletért, hogy azzal menjenek, de Odavezette Redd-et és Shilát.